051.

A megállapodás hitelesítése után pár perccel már a tetőteraszon voltunk.

Aztán eljött az a pillanat, ami nem is tudom pontosan, hogyan játszódott le…

Az izgalom nem tesz jót a memóriának.

Csak Dalma csalódott arcára emlékszem, Evan hamuszürke sápadtságára, Emma csodálkozástól elkerekedett szemére, amikor látták, hogy beülök Engor gömbjébe.

Engor egy mosollyal nyugtázta a tényt, nem mondott semmit, nem kérdezett semmit, csak erősen megszorította a kezem.

Hajónk nagy lendülettel emelkedett fel a Zord-fennsíkról.

Pillanatok alatt a felhők fölé kerültünk, és bolygó körüli pályára álltunk.

Szerettük volna még egyszer, a magasból áttekinteni a Szerena csodás világát.

De nem láttunk semmit.

Az egész bolygót összefüggő felhőtakaró borította.

Nem is hallottunk semmit.

A rádióban is csak a süket sistergés…sehol semmi, még a „halványkék hajad lebben…” dallama sem…

- A műszerek nem érzékelik sehol sem Nolen űrjáróját. – mondta Engor idegesen – És a legénységi feljegyzések sem elérhetőek a memóriában…vissza akartam keresni egy adatot, de…

Eszembe jutott Norína érthetetlen, lázas sietsége…megfejthetetlen arckifejezése…óceán-kék lepleinek suhogása, ahogy szinte futott előttünk…

Egymásra néztünk, és egyszerre kiáltottuk;

- Szálljunk le!

Befejeztük a fordulatot a bolygó körül, és a hajó műszereire hagyatkozva leszálltunk a park kellős közepén.

A műszerek onnan fogtak csak egy gyenge jelet.

Ha a szemünkre bíztuk volna magunkat, sohasem találtunk volna oda.

Mert amit a szemünk látott leszállás közben, és után, az maga volt a döbbenet.

Ritkás bozóttal borított, sziklás patakpart…

Északra a hegyek, délen a tenger, de sehol a város, sehol a park…csak egy hajóroncs…

A roncs előtt egy napernyő, egy kis asztal, rajta egy kommunikátor, egy széken pedig ott ült Evan.

Kezében, furcsa szögben, ferdén a pohár, tartalma már a földre csorgott…haja hófehér, arca ezer ránc…kedves, huncut barna szeme még csillant egyet, aztán örökre a végtelenbe meredt…

052.

Sírva ébredtem fel…

A könnyfüggönyön át csak homályos, fehér ködöt láttam magam körül.

Hallottam néhány mondatfoszlányt a távolból;

…tizennyolc nap után tért magához…

…olyan mély kómában volt, nem is reméltük, hogy még…

Oszladozott a köd…

Valaki ült az ágyam szélén, és fogta a kezem.

Csillogó szemei szeretettel néztek rám.

- De ki lehet ez? Kékséges egek! Ki lehet ez?